A tudás két arca – 118., 119., 120., 122. Beavatás
(Hatalomtudás.) Nem szorul bizonyításra, hogy a tudást az emberiség mindig erősen becsülte. Ősidők óta tanítványok járták az utakat, és mestereket kerestek, hogy azok beavassák őket a világ, a természet titkaiba, a lét értelmébe, és helyes Isten-ismeretre, üdvösségre vezessék őket. Egyetlen szóval talán bölcsességnek nevezhetjük azt a tudást, amit meg akartak szerezni. Ma könyveket olvasunk, egyetemre járunk, az interneten száguldozva gyűjtjük az infót. A modern tudás az Isten nélkül elképzelt természetre vonatkozik, az élet értelmét és az üdvösség kérdését nem firtatja. Ezzel a korlátozással bámulatos eredményeket ért el, és korunk első hatalmává nőtte ki magát. A szocializmus többek közt abba bukott bele, hogy a tudáshatalomért folytatott harcot elvesztette. A korabeli találmányok vagy Nyugaton keletkeztek, vagy ott vették használatba őket a kempingbiciklitől a kompjúterig.
Korunkban tehát kétféle tudás létezik: a bölcsesség-tudás és a hatalom-tudás. Mi a kettő közti kapcsolat és mi a különbség köztük?
*
Az angol Francis Bacon (1561–1621) nevéhez fűződik a tudás hatalomként való deklarálása: „A tudomány és az emberi hatalom egy és ugyanazon dolog, mert az okok nem ismerése meghamisítja az eredményt. A természetet csak úgy győzzük le, ha engedelmeskedünk neki, mert ami az elméletben ok, az a gyakorlatban szabály.” Az első mondat a tudás és a hatalom közé tett egyenlőségjellel szakít a bölcsességtudással. A második mondatból kibukkan a hatalom-tudás lényege: a harc. Rögtön hadat is üzen a természetnek. A természet legyőzése napjainkban is tart – következményei közismertek. Bacon természetesen nem varázsló volt, akinek szavára tudomány korábbi szerepe egy csapásra megváltozott: ő egy régóta érlelődő folyamatot rögzített. Nevezetesen azt, hogy a szeretettudás helyére a racionalizmus nyomult. Még a vallásban is. Elég összevetni a középkor nagy misztikusainak műveit a reformáció és az ellenreformáció gondolkodásával. A maőtematika lépett elő kulcstudománnyá.
Leonardo: „Semmiféle emberi kutatást nem nevezhetünk valódi tudománynak, ha nem megy át matematikai igazoláson.”
Kepler: „igazi ismeret ott van, ahol mennyiségeket ismerünk föl.”
Ezt mondja később Kant is: „Tudomány tárgya csak az lehet, ami matematikailag megragadható.”
*
Nos, a bölcsességtudomány csúcsa, a misztika, személyes, benső, közvetlen istentapasztalatot jelent, ami természetesen leírható a hagyomány matematikájával, amelyben a legmagasabb szám az Egy, az Isten mindent egyesítő száma. Lásd pl.: egység, egyetemes, egész, egyenlő, stb.
Ebben a Rendben egységet képeznek a fizikai és a me ta fizikai, vagyis a fizikán inneni és túli létezők, a mennyiség és a minőség.
A bölcsességtudás nem csak arra kíváncsi, hogy milyenek a dolgok, a természet, a lét összes tényei és lényei, hanem arra is, hogy mi ennek az egésznek a mélyebb értelme. Szerinte igazi ismeret ott van, ahol minőségeket ismerünk föl. Mennyiségek nélkül? Nem. Ne szétválasztásban gondolkodjunk, hanem egyesítésben. A hagyomány matematikája figyelembe veszi a számok által hordozott minőséget, ezért a műveletek nem egyszerűen gépies kivonások, vagy szorzások, hanem szakrálisak események. Az Egynek, a Háromnak, a Négynek a kombinációi, egyesülései és összeütközései. Minőségek kölcsönhatásai. A számegyenes, pl. nem a végtelenbe, vagy ha úgy tetszik, a semmibe fut, hanem körkörös, valamennyi lehetséges szám Egytől Egyig tart. Az egy-éni egy-etlentől egytől az egyetemes egy-ségig. A kezdettől a végig, ami ugyanaz. A modern matematika a számok minőségét babonának minősítette, és áttért az absztrakt számokkal végzett műveletekre, amelyek kizárólag szeméőlytelen, egymással fölcserélhető mennyiségeket jelentenek.
Annak az ára, hogy bármit megszámolnak – a matematika tárgyává teszik – az, hogy az adott jelenség, pl. az ember vagy a gömb maga is tárggyá lesz, lényege, értelme, minősége elvész. Korábban az volt a fölfogás, hogy a gömbből származnak a kúpok, miként a tökéletes Istenből a tökéletlen teremtmények, az aranykorból az ezüst és a többi. Descartes mindezt fordítva gondolta el: a gömböt visszavezette végtelen számú kúpra. Vagyis a gömb, mint a tökéletesség analogonja, a tökéletlen kúpokból fejlődik ki. Így jutunk el a fejlődéselmélethez. A darwinizmushoz, a szociáldarwinizmushoz, az ember és a társadalom lágy gépezetté minősítéséhez. A racionalizmushoz, a gépvilághoz és Gazdaságkorhoz, melyben pénz személytelen hatalma nem jogtalan erőszak, hanem norma. És ahhoz a demokráciához, amelyben a bölcs szavazata annyit ér, mint tökkelütött betyáré.
A minőségeket pőre mennyiségekké szikkasztó folyamat a tényeket és lényeket kiragadja a nagy Rendből, s a káosz ellen rendszerek szerkesztésével védekezik. Gondoljunk a francia enciklopédistákra, az elemek és az élőlények első nagy rendszereire, a nyelvcsalád-elméletekre, a mesterséges társadalmi rendszerekre, és a bámulatos eredményekre. Az egyetemek, a kutató intézetek, a Tudományos Akadémiák az új csapáson megindult kutatások szentélyeiként kezdték, majd előbb fellegvárakká lettek utóbb ideológiai hatóságokká, amelyek a tudományos ranglétrán való közlekedést engedélyezik, tiltják, föl- és leminősítenek, a politikai és gazdasági hatalmakkal szövetséget kötnek. A hatóság egyúttal apparátus és őrség, amely gondosan őrzi a rendszereket, a határsértőket megbünteti, kiebrudalja. Elszántságát nem csorbítja, hogy a rendszerek rendszerint összeomlanak.
*
Miért alakulhatott így?
Röviden azt válaszolhatjuk, azért, mert az eredetileg egységes tudás kettéhasadt, és a hatalomtudás szembefordult anyjával, a bölcsességtudással. Hamvas Béla azt állítja, hogy a valódi tudomány a bölcsességből ered: „A tudomány létkérdéseket megoldó értelmi aktus, bázisa az igazságszenvedély, amely nemzetiség, vallás, kaszt, történet fölött áll, és a történetet irányítja; az Evangélium szelleme teremtette, hogy az anyagi világot megváltsa. Soha nincs belőle elég.”(Hamvas Szótár)
A hatalomtudásnak azonban nem az igazságszenvedély a bázisa, a létkérdéseket sem kívánja megoldani, föl sem teszi őket. Hatalmi eszköz és maga is hatalom, ennél fogva céllá lép elő, s egyúttal be is tetőzi az értékek horizontját. Helyzete tragikomikus. Materializmusa folytán vallásellenes kell, legyen, miközben kötelező vállalnia a mindenhatóságot, hiszen reménytelen volna az élet, ha nem létezne valami, ami legalább megígéri, hogy megoldja összes bajainkat. Tehát maga lép elő vallássá. Ugyancsak a Hamvas Szótárban olvashatjuk: „A tudományvallás Európa vallása; az ember legfontosabb kérdéseiről hallgat, érdektelenségi koefficiense igen nagy, mert merőben értelmi, objektív, ezért nem lényegbevágó. A végzettől akarja az embert megváltani. Tértől-időtől, élettől, örök igazságtól független ismeret világa; polidémonikus, demokratikus mítosz, főistenek nélkül, a régi mítoszok minden elemével; a legmélyebb mítosz az atomok körforgása.
Tudományos diszciplína: a rokon istenségek tetteinek gyűjteménye.
Tudós: ismerettőkés és felszentelt szakember, a természettudományos mitológia papja: ortodoxiával, eretnekségekkel, szentekkel, szektákkal, fanatikusokkal.” Hamvas szerint ez a helyzet megrontotta tudományt; tudományoskodás, az ő szavával szcientifizmus lett belőle. „A szcientifizmus dogmatikus világnézet, politikai fogalom; válságtermék; ideológiáktól fertőzött tudomány, a tudomány eredményeit kizsákmányolja valamely hataloméhes csoport érdekében, s a túlvilágot elárulja a földi életnek; hitelessége az egzaktsága, tehát nincs igazsága, csupán tényei, melyekből egzisztenciálisan nem következik semmi.”
Az utolsó gondolatnál érdemes egy pillanatra megállni: a bölcsesség tudásnak éppenséggel a megélés és megvalósítás a lényege: a kutató nemesebbé, jobbá, tökéletesebbé szeretne válni általa. A szcientifista hatalomtudós számára mindegy, hogy az általa föltalált vegyület méreg-e vagy gyógyszer. Nem rá tartozik. Azzal ámítgatja magát, hogy a kalapácsot lehet építésre és pusztításra egyaránt használni. A többieken múlik. A szcientifista gondolkodás csandala-etikához vezet: mindig, minden a többieken múlik, sose rajtam. Jung erre, a meg nem élt, nem egzisztenciális tudásra mondja, hogy „a létezés nehezebb, ezért helyettesítik szavakkal.”
*
Mivel a minőségtelen mennyiségtan személytelen, a reá épült hatalom-tudás sem lehet másmilyen. A bölcsesség a szeretet, a lét legáltalánosabb alapelvének megismerésére épül, a hatalomtudás éppen ettől az egytől határolja el magát. A bölcsesség azé, aki megéli, a hatalomtudás azé, aki megszerzi. Egy része piaci áru, más része még titkos fegyver – ipari kémek vadásszák. A tanítók, az iskolák ismeretszerzési, földolgozási, és alkalmazási technikákat oktatnak. A tudósok ismerettőkések és hatalom-technikusok, az aktuális világháború zsoldosai. Viadalaikat műveik száma, megjelenési helye és a rájuk történt hivatkozások, meg a díjak mennyisége dönti el. Bolyai például, apja művének függelékékeként megjelent dolgozatával semennyit sem ért a piacon. Meg kell tehát szervezni közléseket, a hivatkozásokat, a sikert. A siker és a kutatás anyagi kérdés – nem csoda, hogy a tudomány arra kényszerül, hogy a Piac kitartottja és szolgáló leánya legyen.
Ezt írja Hamvas Szótárunk még a szcientifizmusról: „A világ középpontjába a korrupt megismerést teszi, és elnevezi észnek; egységes, pontos, logikus tévedésrendszer és igazságkerülés. (…) Nem ismeri a szerelmet, csak a szexust, nem ismeri a mézes-vajas kenyeret, csak a kalóriát és a vitamint. Célja nem a megismerés, hanem a hatalom; így ereje sem igazságában, hanem szervezettségében van.”
*
A szcientifizmus szervezettségével söpri félre a föl-, fölhorgadó igazságszenvedélyt. Lényege a hatalomra vágyó én elszabadítása. Ahogy Hamvas mondja: „A becsvágy őrülete: Isten trónjába beleülni.” További lényeges vonása, hogy csillapíthatatlan információéhséggel jár. A hatalomtudás a mérhetetlen adattömeg mozgatásának: harcba küldésének és selejtezésének személytelen technikája. Némelyik ismeret órák alatt elavul. Miután a hatalommal azonossá lett, szükségképpen szembefordít a többiekkel, versengésre késztet, irigységre. Mások ellen irányul; a természet, a többi lény fölötti uralom megszerzésére. Technikai eszközök sokaságát igényli, tehetséget, hatalmi vágyat.
A bölcsesség békesség. Ezért nem avul. Azért sem, mert nem kívülről jön, hanem belülről, és a bölcs lényévé válik. Realizálódik, megvalósul; bárki megérti, aki megéli. Ugyan ezért nem avul sem dráma, sem zene, sem gondolat, ami katartikus. Amíg benső, szellemi útra kész emberek élnek a földön, addig aktuálisak lesznek a szentkönyvek, Shakespeare, Mozart, Csontváry vagy Hamvas, de mindenek fölött az Evangélium.
A bölcsességet úton-útfélen hirdették, hogy aki fölfogja, okuljon belőle, a hatalom-tudást szabadalmak védik. A szabadalmak jogi köntösbe bújt erőszak-eszközök, a gazdagok technikai- és gazdasági fölényének biztosítására és szakadatlan növelésére. Minél erősebb a hatalomtudás, annál több a szegény a világon. Elmaradottnak is hívják őket, mert tudásuk talán még bölcsesség.
*
Ha Baconnal kezdtük, mint a hatalomtudás gondolatának forrásával, ne feledkezzünk meg arról, hogy sejtette, és ki is mondta, hogy a hatalom-tudás súlyos veszélyekkel jár. Hamis tudáshoz vezet, ami a valódi dolgoknak csak homályos árnyéka.
(A tudás elvesztése) Ki ne lapozott volna tudományos műveket, amelyek leírják a csontvázakat, a jogászi elméleteket, a társadalmi folyamatokat? Tudományosságuk legfőbb ismérve, hogy a mű végén az idézett művek jegyzéke az egész kötetnek legalább a harmadát, olykor a felét teszi ki. Nos, képzeljük el, hogy tudósok vagyunk, ilyesféle művekkel komoly szakmai sikereket aratunk. Az összes hivatkozott szerző visszaidéz bennünket. Egyszer csak jön egy világkatasztrófa, s mi túléljük. Társunk is akad a másik nemből; Ádám-Évaként sikerült menedéket találnunk egy tiszta vizű pataktól öntözött kertben. Körülöttünk a romba dőlt világ… Ez a helyzet nem elméleti: élete válságpontjain kivétel nélkül minden ember átéli. Némelyikünk többször is, mielőtt a végső átalakuláshoz elérne.
De folytassuk regényes gondolatmenetünket. Mihez tudunk kezdeni tudományunkkal? Mit teszünk? Újra írjuk könyveinket, hogy tudásunk ne merüljön feledésbe? Mi ne merüljön hova? – kérdezi ekkor bennünk egy száraz, gunyoros hang. Az összedőlt könyvtárak, egyetemek, dolgozószobák millió winchestere és floppyja, CD-je milliárd példányban tárolja a tudományt. Kibányászhatnánk őket, de ki fogja elolvasni a lemezeket villanyáram nélkül? Ott a papírkönyvek végtelen sora… De miért olvasná el majdani unokáink a gémeskút, vagy a büntetőeljárás fejlődéséről írott 32 kötetünket, s benne a 16 kötetnyi irodalomjegyzéket?
Az összes Akadémia, Tanszék és Intézet tömérdek szellemi kincse, amit évezredek alatt fölhalmozott a kutatók hangyaserege por, hamu, érvénytelen?
Érvénytelen? Iszonyú gonosz szó. Mert ami most érvénytelen, az olyan, mintha soha nem is lett volna, tehát keletkezése pillanatában sem lehetett érvényes, vagyis ténylegesen létező. Nincs is érvényes emberi tudás?
*
Ezen a ponton le kell ülnünk gondolkodni. Leghelyesebb a földre ülni, onnan nem eshetünk tovább. Nyilvánvalóan vége a tudáspiacnak és az ott elfoglalt helyzetünknek. Nem vagyunk többé sikeres ismerettőkések. Be kell, lássuk azt is, hogy Hamvassal folytassuk: „tudományunk ereje nem igazságában van, hanem szervezettségében. Hamisan hirdeti, hogy objektív, holott csak személytelen; hogy elfogulatlanul keresi az igazságot, miközben fiktív konstrukciókkal világhatalmi rendszereknek teremt bázist; hirdeti, hogy abszolút igazságtartalmú kijelentés nincs, ezzel a létezést örökké megújító igazsággal kapcsolatát megszakította.” Tehát a hatalmi rendszerek összeomlásával a tudomány hatalmi rendszere is ledől. Oda a jól szervezett siker: belátható időn belül nem fog hivatkozni rám a kutya sem. A könyvtárak végleg elvesztek, kincseikből csak az maradandó, ami belém épült. Ami véremmé vált, tulajdonságommá, ami tanulmányaimból a személyiségem része lett, ami szeretné újra fölvenni a kapcsolatot a létezést örökké megújító igazsággal.
*
Ismereteink mindazonáltal fölbecsülhetetlen jelentőségűek. Jó tudni például szögelni, naptárt készíteni, mosni, kecskét fejni, ismerni babvetés idejét, a manipulált sütőtök magját eldobni, vagy legföljebb megpirítani, mert úgysem kel ki. Éppen mi rontottuk meg a hatalomtudásunkkal, nehogy a töktermelő paraszt vetőmagot gyűjtsön, és ne legyen kiszolgáltatva a vetőmaggyártó cégnek. Itt most keservesen elnevethetjük magunkat, mert megértjük Hamvasnak ezt a mondatát: „A tudás mindig humor; a hagyományban megszabadulás, Európában hatalom.” Most megszabadultunk végre hatalom-tudásunktól, s végre kinevethetjük magunkat, mert nem tudunk semmit. Szerelmi csalódás után érzi így az ember. Tegnap még királynak tartotta magát, mára kiderült, hogy fogalma sincsen a boldogságról, a nőről, önmagáról. Innen, a nulla pontról, már el lehet indulni a tanulás útján.
*
Elgondolkodhatunk például azon, hogy a kőkorinak mondott őskultúrák agyműtéteket végeztek, piramisokat építettek, csatornahálózatot. Vajon miféle eszközökkel és módszerekkel faragták tökéletesre a hatalmas köveket, hogyan szállították őket? A Nap kb. 24.000 év alatt járja be az Állatövet – ezt ötezer éve már tudták. Honnan? Megfigyelték? 24.000 éven keresztül folyamatosan, aztán a Stonehenge-iek elemilezték a kínaiaknak, vagy fordítva?
Nyilván ismerték a matematika jelentőségét. Ámde nem egyszerűen azt számolták ki, hogy mennyi anyagot, hány munkással, milyen statikai elrendezésben kell összerakni, hogy például elkészüljön egy ház, vagy templom, hanem arra törekedtek, hogy épületeik tájolása, méretei és arányai megfeleljenek a mindenség rendjének. Innen van az, hogy akár ókori pagodát látunk, akár középkori katedrálist, vagy maori kunyhót, mindig lenyűgöz az anyagok tökéletes harmonizálása, az arányok rendje, biztonsága és bátorsága. Ilyen érzés sosem fog el bennünket egy panelház, vagy újgazdag villa láttán.
De ez nem csak a technikai ismeretektől van, mert a technika azonos volt az általa hordozott szellemi tartalommal. Hogyan? Rájöttek próba-szerencse alapon? Addig tologatták, forgatták a szentélyt, amíg be nem állt a Kelet–Nyugat tengelyre, és akkor aztán megmérték, hogy ebben a szögben a legmagasabb az ima hatásfoka? Ha valami vállalkozásba kezdtek, akkor a csapat egyik fele összeverekedett, káromkodott, a másik kísérleti csoport barátságot fogadott, legkedvesebb javait Istennek áldozta, majd az eredmény statisztikai összevetéséből kiolvasták, hogy az utóbbi esetben a legsikeresebbek? Honnan van az, hogy a sziú, a magyar, a koreai népmese üzenete azonos?
*
Egyetlen magyarázat lehetséges: valaki valaha minden emberrel közölte, hogy miként kell a világot működtetni, hogyan kell élni, a természettel, a másik emberrel bánni, merre visz az üdvösség útja. Bennünk is meg kell tehát lennie anélkül, hogy tanultuk volna. Ez a tudás nem lehet külső, csakis benső, a lélek mélyéről jövő. Jung selbstnek, a lélek mélymagjának nevezi. Tudattalannak. Azt állítja, hogy „ott lakik Isten. Ott van a forrása a kimondhatatlanul Rémítő keltette szorongásnak, és a rémületnek ellenállni képes Erőnek is.” Bárki megtapasztalhatja.
Nyilvánvaló, hogy a bölcsesség-tudás a világon élő összes ember közös tulajdona, senki nem sajátíthatja ki, nem védetheti le, nem árulhatja. Hamvas ezt írja a bölcsességről és a tudásról: „A bölcsesség kezdete a csodálkozás. A béke és a hétköznap ethosza, a magatartás stabilitása, létjelenlét, nem története van, hanem léte.” A tudás csak az ilyen beérett személyben működik. A bölcs a mindenség, a közös üdvösség összefüggéseiben gondolkodik, ezért a pillanatnyi haszon érdekében nem csinál ózonlyukat, atombombát, nem manipulálja a géneket. „A tudásból mindenki üdvfokához mérten részesülhet; senki sem tudhat többet, mint amennyire megvalósult.” A benső tudás fölébresztése a beavatás. Amit nem mindenki bír ki, mert az észlelő műszer a tulajdon személyünk, amely a belső tapasztalásban megérik. Vagy megroppan. Jan Ruusbroek XIV. századi németalföldi misztikustól is tudjuk, „hogy aki sokat tud, de nem él aszerint, elveszett.Rő21; Más, enyhébb szóval, a meg nem élt ismeret többet árt, mint használ. Jézus azt mondja, hogy nem való disznók elé gyöngyöt szórni, vagyis aki disznó mód akar élni, az a gyöngyöt megzabálja, s esetleg vakbélgyulladást kap tőle. A régi titkos szentkönyvek ma közkézen forognak, de a beavathatatlanoknak fogalmuk sincs, hogy mit olvasnak. Beavathatatlan az, aki nem akar „aszerint” élni. A legközismeretlenebb szent könyv a Miatyánk, egyszer majd töprenkedünk róla.
*
A hamis mester tudása hatalom-tudás, az elszabadult hataloméhség eszköze. Ilyen a paradicsomi kígyó tudása, meg a mesék gonosz boszorkányaié, akik tudásukat nem mások javára, hanem elnyomására, leigázására, sőt megölésére használják.
Jézus így rendelkezik Máté evangéliumában: „Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa! A betegeket gyógyítsátok meg, a halottakat támasszátok fel, a leprásokat tisztítsátok meg, a gonosz lelkeket űzzétek ki! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!” (Mt 10. 8.) Az igazi tudás ugyanis orfikus, föntről, vagy ha úgy tetszik, belülről kapja az ember, ingyen. A hamis mester azonnal elárulja magát azzal, hogy pénzt kér a tudományáért. Természetesen megköveteli az odaadottságot és az engedelmességet is – a tanítvány javát akarja…
Virágzik táltos és jóga ipar, terjednek a prosperitás-szekták. A boszorkányok bejelentették, hogy ők igenis léteznek, újságban hirdetik magukat: „Elhidegülő szerelmét, hűtlen férjét visszafordítjuk! Szerelmi kötés, rontáslevétel, asztrológia, jóslások. Elrontott szerelmi kötését helyrehozzuk! Pénzügyi, üzleti helyzet rendezése!” Telefonszám.
A piacon óriási a forgalom, a sikerre törekvő, gazdaságkori ember rászorul a vajákosokra, hiszen napi tizenhat órán keresztül próbálja tudását hatalomra váltani. Zsigerileg tudja, hogy ez tilos, lelkiismerete lázad életvitele ellen: fáj a feje, a gyomra, a szíve, ugrál a vérnyomása – ezért kénytelen kikapcsolódni, szórakozni. Öt nap meló, irgalmatlan hajtás, szombat délután meditációs kurzus, este diszkó, vasárnap pedig alvás.
(Tudáshasadás) Amikor a hatalomtudás és a bölcsességtudás szétválasztódott, azon nyomban egymás ellentétébe fajult – miként az Gazdaságkor szembefordulás-törvényéből következik. „Tudásban gyarapodtunk és nem bölcsességben” – írja Jung. Ez köznapi szóval a hit és a tudomány ellentét is jelenti, és bizony meghasonlást idézett elő a szellemi életben, következésképpen a tudományban, az egyházban, sőt a családban is. Az iskolában a bizonytalan diákot, aki azt hiszem-mel kezdi feleletét, sok tanár szellemeskedően leinti: hinni a templomban kell, fiacskám! Holott a tudományban is kell hinni, és a templomban is kell tudni, ez a két képességünk nem kizárja, hanem kiegészíti egymást, hiszen ahogy Eckhart mestertől tudjuk, Isten az értelemben teremtette a világot. Jung így mondja: „A hit és a tudás szétválasztása olyan tudathasadási tünet, amely az újabb kor zavart szellemi állapotát jellemzi.”
*
A hit és a tudomány közötti ellentét attól kezdve természetes és kibékíthetetlen, amióta a bölcsességtől elszakadt tudás a hatalommal azonosítja magát. Hamvas Béla tud erre egy szemléletesen példát: „Az ember abban a gondolatban, hogy a földbolygó a sok közül egy, és forog, mint a többi, nem Galileivel áll szemben, hanem a szcientifizmussal, amely a gondolatot nem, mint igazságot adja tovább, hanem – kihegyezett célzattal – mint a vallás ellen bevethető harci eszközt.”
Ezernyi esetet sorolhatnánk az utóbbi századok történetéből arról, hogy a tudomány bizonyos hatalmak – köztük klerikális erők – kezében a világ megismerésének eszköze helyett fegyver lett, elsősorban a vallás és a hit, vagy ami ugyanaz, az emberi értelem egysége, s ezáltal a szabad és teljes életre törekvő emberi személy ellen. Közismert példa Lepesinszkája elvtársnő híres bejelentése, miszerint ő aminosavakból élő sejtet teremtett villamos kisülés által. A kísérletet természetesen filmre vették, s világszerte mutogatták. Valójában szétbombáztak elektromos szikrákkal egy sejtet, és a filmet fordítva vetítették.
*
Mi ennek az oka? Jung így magyarázza: „Az történt ugyanis, hogy a tudat megszabadult az irracionalitás és az ösztönösség terhétől, mégpedig a tudat teljességének rovására. Az ember széthasadt egy tudatos és egy tudattalan személyiségre. Így lettünk az egyik oldalon a legnagyobb mértékben fegyelmezettek, szervezettek és racionálisak, a másik oldal azonban elnyomott, primitív ember maradt, elvágva neveléstől, kultúrától.” A racionális oldalunk hozta létre a „természettudományos világképet, ami azonban – Junggal folytatjuk – csak intellektuális játék a szavakkal, semmi köze a bölcsességhez.”
A természettudományos világkép persze álnév. A modern tudománynak – önmeghatározása szerint – nem lehet világképe, mert ha volna neki, azonnal elvesztené „objektivitását”, hiszen ideológiájának előföltevései szerint kutatna. Másrészt: miképpen adhatna a tudomány világképet, amikor művelői számára is áttekinthetetlen részletek mozaikjára szakadt? Harmadrészt a fizika alapfogalmai, a tér, az idő és az anyag sem abszolút fogalmak, egymástól, sőt a megfigyeléstől függnek. Einstein, Heisenberg idevágó megállapításai közismertek. Kevésbé köztudott, hogy a matematikába is betette lábát a bizonytalanság. Kurt Gödel mutatta ki, hogy „olyan axiómarendszerekben, amelyek magukban foglalják a természetes számok aritmetikájának bizonyos törvényeit, mindig léteznek olyan állítások, melyeknek igaz vagy hamis volta egyaránt bizonyíthatatlan.” (Természet Világa 133/9/404.)
A természettudományos világkép valójában a materialista vallás álneve. Egyszerűen azt az ideológiát jelenti, amely a tudományt hatalmába kerítette, s megtiltja a kutatóknak, hogy figyelembe vegyék munkájuk során Isten létének és megnyilvánulásának lehetőségét, a világ esetleges teremtettségét, a természeti, társadalmi jelenségek szellemi összefüggéseit. Egy minimum ötven százalékos eshetőséget!
*
Ez a korfordulat! A hatalomtudós ismerettőkés, maga is hatalom és harcos az aktuális világháborúban. Kutatása nem személyes, benső út, nem a lelki emelkedés útja. Más kérdés, hogy sok tudós kanyarodott szellemi útra, a szakmai alázat, vagy benső fejlődés révén. Azonban az ismeretpiac könyörtelen versenyében minden bizonnyal akadályt jelentene, ha a tudósok folyton latolgatnák, hogy eredményeik végső összefüggéseikben a Föld, az ember javára válnak-e? Üdvösek-e? Moralizálhatnak-e bérmunkásként egy olyan felekezet templomában, ahol a pénz az isten?
Egyetlen modern tudományágnak sincs válasza az élet, a halál értelmére, az üdvösségre-kárhozatra, a boldogságra. Az ilyen kutatási programok ugyanis tudománytalanok – mivel nem fordíthatók le a személytelen matematika képleteire. Az ember és a művészetek kutatói is mind igyekeznek, hogy a számok személytelen nyelvén beszéljenek, sőt, számítógépesítsenek, mert a tudományvallásban szentté avatással ér föl, ha valamit a számítógép megvizsgál, és helyesnek talál.
A szívképzés, a benső nemesedés programja kikerült a tantervekből. Akad még szülő, tanító, aki arra buzdítja a gyereket, hogy legyen jó mindhalálig? Meri fegyelmezni az elvadult kölyköt, aki elküldi őt a búsba? A mai iskolai programokban első helyen áll az internetesítés – kétségtelenül ki kell ismerni magunkat korunk ismeretpiacán –, de vajon figyelnek-e az iskolavárak kapitányai Jung intésére: „A nevelésnek nem lehet feladata, hogy olyan racionalistákat, materialistákat, technikusokat, röviden olyan egzisztenciákat termeljen, akik nem ismerik saját lelküket, lényüket, eredetüket, és fokozzák a társadalom szétesettségét, bomlását”
*
A bennünk lakozó érzéki, racionális, vagyis testi ember dúskál, szellemi lényünk azonban koplal. Ahogy két lélek lakik bennünk, úgy kétféle nép lakja a Földet, aszerint, hogy melyikben melyik lélek kerekedik fölül. Materialisták és istenkeresők, fehérek és indiánok.
„Nézd csak, mondta Ohvie Biano, a pueblo törzsfőnök – milyen förtelmesek a fehérek. Vékony az ajkuk, az orruk hegyes, arcuk torz és ráncok barázdálják, szemük pillantása merev, örökké keresnek valamit. Mit keresnek? Örökké akarnak valamit, örökké nyugtalanok és nyughatatlanok. Nem tudjuk, mit akarnak. Nem értjük őket, úgy véljük, bolondok.
Megkérdeztem, hogy miért gondolja, hogy a fehérek bolondok.
Azt állítják, hogy a fejükkel gondolkodnak – válaszolta.
Természetesen. Miért, te hol gondolkodol? – kérdeztem.
Mi itt gondolkozunk – felelte és a szívére mutatott.”
Úgy érzem, először rajzolta meg előttem valaki a fehér ember igazi képét – teszi hozzá a beszélgetők egyike, Jung, a lélektudós. Így folytatja: „Mindannak, amit gyarmatosításnak, pogányok közti missziónak, civilizáció terjesztésének stb. nevezünk, van egy másik arca: ragadozómadár-arc, amely kegyetlen, feszült figyelemmel lesi a zsákmányt, afféle kalóz és zsiványarc.”
*
A szívével gondolkodik a művelő ember, lett légyen indián, busman, kínai, vagy fehér. Ő csak annyit vesz el a természettől, amennyire szüksége van. A racionalista annyit zsákmányol, amennyit bír. Nem gondolja, hogy a természetnek, sőt, saját magának lelke volna, ami gondozást, szeretetet, táplálást igényel. Az ilyesmit irracionális érzelgősségnek nevezi. Meg van győződve működésének ésszerűségéről. Kövessük egy darabig a logikáját. Miért zsákmányol? A haszonért. Mi a haszon? Mire jó? A jóra jó, vagy a rosszra? Menjünk tovább: mennyi a haszon? Létezik a haszonból elég? Ép ésszel elképzelhető a haszonnak a végtelenségig való fokozása? Elképzelhető, hogy a fejlett értelmű demokráciák lakói ne elsöprő többséggel válasszák meg a haszonszerzés örökös fokozását ígérő politikusokat, ahelyett, hogy elkergetnék őket, és indiánokat tennének a helyükbe?
Jung azt mondja, hogy „Mai életünket Ész istennő kormányozza – aki a mi legnagyobb és legtragikusabb illúziónk.”
Kérdezzük meg anyagelvű, racionalista barátainkat, gondolkodásuk talpköve vajon nem a színtiszta irracionalizmus?
*
A haszonelvűség a hatalmi ösztön megnyilvánulása. Ez kétségtelenül a legerősebb és a legtermészetesebbek késztetőink közé tartozik. Sarkantyúja a szorgalomnak, a kitartásnak, a biztonság iránti vágyunknak. Nélküle nem edzenénk magunkat, nem bifláznánk képleteket és külföldi szavakat. A baj akkor kezdődik, amikor elszabadul. Miért szabadul el? Mert szembefordul a bölcsességgel, ami egyetlen hatalomra pályázik csupán, az önuralomra – a hatalmi ösztön viszont éppen ettől szabadulna. A bölcsesség, a szív tudása, isteni énünkből ered, a hatalmi ösztön pedig a másik énünkből, az individualizmusunkból, amiről Jungnak ez a véleménye: „Az individualizmus sosem természetes fejlődés, hanem természetellenes bitorlás, alkalmazkodásképtelen, impertinens póz, ami gyakran már a legcsekélyebb nehézség esetén összeroppanással mutatja meg, hogy mennyire üres.”
*
Isteni énünk alázatos. Befelé figyel, szívünk szavára, mert tudja, hogy több tudást meríthetünk belőle, mint amennyit ezer év alatt másoktól nyerhetünk. Individuális énünk kívül vitézkedik, és a látszatok világában meg sem hallja Isten köszönését.
A bölcsesség alázata és az individualizmus gőgje közti különbségről szóljon egy haszid történet. A bölcs rabbitól megkérdezték, miként lehet, hogy a régiek, például Ábrahám és Hénokh színről színre láthatták az Istent, miért nincsenek ma is ilyenek? A rabbi így felelt: ma senki sem képes olyan mélyre hajolni, mint ők.
(Bölcsességtudás) A hatalomtudás és a bölcsesség-tudás viszonyát feszegetve eljutottunk oda, hogy hatalomtudással ellentétben a bölcsesség nem rendszer, hanem rend, nincs köze a pénzhez, sosem irányul mások ellen. Hamvas szerint lényegében a bűntől való megszabadulás. A bölcsességiskolák, a taoizmus, a buddhizmus, a szúfik, a hászidizmus a keresztény misztikusok kutatásának értelme azonos: megismerni az egyetlen valóságot, a mohamedánok, a zsidók, a keresztények Istenét, akiből a lét, és vele minden tény és tudás következik. Egybehangzóan állítják, hogy Isten közelebb van hozzánk, mint ki-ki saját magához. Lelkünk legmélyén lakik, ott, ahova semmilyen teremtmény nem hatolhat be. Átélhető bárki számára. Eckhardt mester és követői a lélek alapjának nevezik ezt a benső tartományt, ahol a teljes tudás fölébred bennünk, és ahol Isten nem hit, hanem tapasztalás. Jung szerint ez a selbst, lényünk mélymagja: „Isten közvetlenül megtapasztalható lelki tény. Ha neműű így őőőőőővolna, akkor Istenről soha szó sem esett volna.” Ezért mondják, hogy a bölcsesség – ha úgy tetszik, a misztika – az egyetlen tapasztalati tudomány. Nem külső információkból ered, hanem benső és személyes. Műszere maga az észlelő személy, aki éppenséggel kiszűrni törekszik a külső hatásokat. Jung úgy véli, hogy „A mi nyugati racionalizmusunk azt feltételezi, hogy minden ismeret mindig kívülről származik. Ma azonban határozottan tudjuk, hogy a tudattalan olyan tartalmakkal rendelkezik, amelyek – ha bekerülhetnének a tudatba – mérhetetlenül gyarapítanák ismereteinket.”
Ha Isten, vagyis a valóság, nem belül, hanem kívül lakna, ha például a Nap vagy a Pénz volna az Isten, akkor megértéséhez, eléréséhez olyan fölszerelés, műveltség, okosság, ravaszság, sőt, csibészség szükségeltetne, amivel nagyon kevesen rendelkeznek.
*
Mi módon juthatunk el a teljes tudáshoz? Egyáltalán nem titok, benne van a mesekönyvekben. Kizárólag a legkisebb királyfi szerzi meg, aki az utolsó helyet foglalja el. Ő maga is hitványka, aki a legpókosabb gebét, a legrozsdásabb kardot választja. Szolgálni áll, megalázza magát, kanász lesz. Amikor az elvarázsolt kastélyban, vagyis az alvilágban jár az élő-haló vízért, minden világi értékről lemond, nem nyúl se kincshez, se ételhez, se a gyönyörű lányokhoz, ahogy Enkidunak kellett volna eljárnia a sumér Gilgames eposzban. Lényegében benső utazásról van szó. Amikor a hős kiállja a próbákat, önmagát győzi le: hiúságát, önzését, hatalomvágyát. Cserébe az üdvösséget kapja, amit az élet vize, Tündér Ilona, a fele királyság jelképez. A király, akinek szolgálatában küzd, természetesen maga Isten. Mindezt Johannes Tauler, Eckhardt mester XIV. századi tanítványa így mondja el: „Ha a lélek azt akarja, hogy benne visszatükröződjék a Nap képe, akkor üresőőőősé kell tennie magát. (…) Az embernek maga mögött hagyva önmagát és a teremtett dolgokat, fel kell ocsúdnia mindabból, ami nem Isten.” Kihüvelyezhetők a misztikus erények, amelyek szemlátomást nem morálisak: elkülönülés dolgainktól és vágyainktól, üresség, egónk lebontása, az Istennel való egység. Röviden lelki szegénynek kell lennünk, aminek nincs köze sem az ostobasághoz, se az anyagi helyzethez. Lelki szegény csak az: „Aki megszabadult az önszeretettől és az önakarattól. Aki szellemileg sem kötődik testi-lelki jószágaihoz.” Nos, ő kapja a mennyek országát, a mesék nyelvén a fele királyságot, a legkisebb királyfi Isten társuralkodója lesz, itt a földön.
Tauler technikai útmutatással is szolgál. „Ha az ember bármit be akar fogadni, előbb üresnek, tétlennek és szabadnak kell lennie. (…) Ahhoz, hogy Isten megszólaljon, az embernek csendben kell maradnia, ahhoz, hogy ő beléphessen lelkünkbe, ki kell rekeszteni onnan a teremtett dolgokat. Ha a beszéd mellett döntesz, Istent hallgatásra kényszeríted.” Tauler, akit kortársai életmesternek neveztek, arról is beszél, hogy mindannyiunkban három ember lakik: érzéki, értelmi és szellemi. Az élethez mindegyikre szükségünk van, de lelkünk alapjához csak úgy juthatunk el, ha érzéki emberünket az értelmi megzabolázza, az értelmi lényünket pedig szellemünk vonja befolyása alá. Ennek fordítja a bölcsességtől való távolodás ma divatos útvonala: ha szellemünket az értelmünk igázza le, ha értelmünkön az érzékeink, az indulataink, a szenvedélyeink uralkodnak – erről szól a szórakoztatóipar.
*
A halál és az újjászületés a népmesei benső, beavató utazásnak is kulcsmotívuma. A hőst rendszerint miszlikbe aprítja a sárkány, a sötét erő megszemélyesítője, de akad olyan mese is, amelyben a jó boszorkány végzi ezt, sőt meg is főzi a jelöltet. Néprajztudósok szerint a beavatandó táltos-jelölteknek legalább egy fölös csontocskával kell rendelkezniök: foggal, hatodik ujjal, vagy valami hasonlóval. A földarabolás ennek a csontocskának a megkeresését jelenti. Az újjászületés pedig más életminőséget, mert a hős hétszerte erősebb és szebb lesz. Eckhart mester írja: „Kétfajta emberi születés van: egy beleszületés a világa és egy kiszületés a világból, ami annyit tesz, hogy szellemi módon Istenbe születünk.” Ezért mondja Jézus is Nikodémusnak János Evangéliumában: „Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.”
Nikodémus megkérdezte: „Hogy születhet valaki, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe azért, hogy újra szülessék?”
Erre Jézus azt mondta: „Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és (Szent)lélekből születik, az nem megy be az Isten országába. Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek. Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek.”
Egy ilyen utazás csöppet sem veszélytelen. Ezért a figyelmeztetés, hogy egyedül, lelki vezető nélkül aligha járható. Hamvas szerint Hölderlin, Schumann, Baudleaire, Nietzsche, Van Gogh és mások abba őrültek bele, hogy nem bírták ki, hogy elengedjék az Úr kezét, nem viselték el azt a megrendítő magányt, amelyben Jézus így kiáltott a kereszten: Atyám, Atyám, miért hagytál el engem? Nem tudták megvalósítani a metanoiát, a teljes megfordulást Istenhez.
Amit Jung „a kimondhatatlanul Rémítő keltette szorongásnak” mond, azt Keresztes Szent János a lélek sötét éjszakájának nevezi. Ez a benső út fordulópontja. Szerelem élő lángja c. versében így ír róla:
„Nem fáj sebed marása,
fejezd be hát egészen,
találkozásunk hártyáját szakítsd el!
Ó, tűz, gyönyörbe forgatsz!
Ó, égés édessége,
Ó, puha kéz! Ó, érintés, te édes!
(…)
Megölsz, s a halállal új életre keltesz.”
A lélek sötét éjszakájában ég ki az emberből minden szennyeződés, sajátság, tulajdonság, önzés, ami akadályozhatná benne a szellemi élet szabad folyását. Prózában így írja le tapasztalatát Keresztes Szent János: „Ebben a mélységben a szellem oly határtalanul, oly feneketlenül elveszíti önmagát, hogy megfeledkezik saját létéről, semmiféle szónak vagy fogalomnak, érzésnek, vagy érzetnek, megismerésnek vagy szeretetnek nincsen tudatában. Ott csupán Isten színtiszta, mezítelen egyszerűsége van."
*
Vajon mit tud meg az, akit Isten megölt, elhagyott, s új életre keltett? Ha egy szóval akarunk válaszolni, akkor: mindent. Fölébred benne a teljes tudás. Ha bővebb lére eresztjük, akkor elmondhatjuk, hogy nem lesz okosabb, vagy műveltebb a kétszer született, nem fogja fújni az ország összes menetrendjét, vagy a nagy gyógyszertan könyvet, de akinek dolga akad vele, az kap tőle néhány jó szót. Egészen biztos, hogy életvitele megváltozik. Jakab apostol írja levelében: „Van köztetek bölcs és értelmes ember? Azt a helyes életmódból fakadó, szelíd bölcsességben végbevitt cselekedetei bizonyítsák. Ellenben ha keserű irigység és önzés van szívetekben, ne dicsekedjetek, és ne hazudjatok az igazsággal ellentétben. Ez a bölcsesség ugyanis nem felülről származik, hanem földi, érzéki, sátáni. (…) A felülről származó bölcsesség először is tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el, és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató. Az igazság gyümölcsét békében vetik el azok számára, akik békét teremtenek.”
Mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy jobban fog menni a sora, sőt, ellenkezőleg! Mivel kilépett a mindennapok korrupt hatalmi rendszeréből – és ennek összes következményét vállalta. A Hamvas Szótár ezt gyűjtötte össze Hamvas különböző műveiből a bölcsről: „A bölcs minden tehetségét kiégeti, s önmagával teljesen egyedül marad; nem ír; benső közelségben kell lennie az istenségekkel, de átlát rajtuk; egyet akar, a valóságot. A bölcsek üdvözülnek a legnehezebben, mert legnehezebb az erényektől megszabadulni.”
*
Miben foglalhatjuk össze a bölcsesség lényegét? Nem okosság, műveltség, vagy más magas értelmi működés, hanem létjelenlét: a gondolat a szó és a cselekvés szelíd azonossága. Az a tudás, amit az ember életében csöndesen megvalósít. Nem lehet elégszer ismételni, hogy soha nem irányul senki ellen. A bölcs kizárólag önmagát akarja legyőzni. Elsősorban hatalomvágyó énjét, mert az állandóan tolakszik és akadályozza, hogy Isten akaratát megértse. Hogy mi Isten akarata?
Abu Hasszán-i Busandzsít, a neves és köztiszteletben álló szúfit egyszer a nyílt utcán váratlanul pofon ütötte egy török katona. Amikor fölvilágosították arról, hogy kit ütött meg, a katona rögtön visszaszaladt és bocsánatot kért. Egyet se búsulj, barátom – vígasztalta Abu Hasszán – ezt a pofont valójában nem tőled kaptam. Aki végső soron felelős érte, az sohasem téved.
