Az egyik első kérdés mindjárt abból a sajátosságból ered, hogy a feladatainkat gyakran orvosi nyelven fogalmazzuk meg, azt mondjuk, diagnózist és terápiát kell készítenünk. Mint minden, ez is önleleplező, hiszen ezzel egyben azt is elismerjük, hogy a magyar társadalmat betegként értelmezzük. Valószínűleg az is, hiszen csak a beteg állat válik ennyire képtelenné a két elemi hajtóerő, az önfenntartás és a létfenntartás mozgásba hozására. De már ebből is súlyos kérdések adódnak. Legelőször is például az, hogy mi a teendőnk akkor, ha a kíméletlen diagnózis végzetes, gyógyíthatatlan kórt ír le. Ki közölje és kivel ebben az esetben a megsemmisítő erejű hírt, és mindebből milyen következtetés adódik.
Vagy olyan összefüggéseket tár fel a diagnózis, illetve olyan terápiát kénytelen javasolni, amit a minket fogva tartó véleményhatalmak gyűlöletbeszédnek nyilvánítottak, rasszizmusként, netán fasizmusként büntetőjogilag is szankcionálnak. És mi a teendő, ha a diagnózis alapján olyan terápia az egyetlen követendő-követhető megoldás, amely nem "evolutív", hanem "revolutív", tehát a fennálló rendszerrel való radikális szakítást fogalmazza meg, annak minden következményével együtt? Tehát akkor, ha világossá válik, hogy nincs "békés, demokratikus, alkotmányos stb." megoldás a magyar nemzet mint közösség végzetes betegségének a gyógyítására. Sőt esetleg éppen azt diagnosztizáljuk, hogy a liberális demokrácia maga a betegség vagy legalábbis annak legsúlyosabb tünete.
És egyáltalán ki az a rejtélyes "mi", aki itt most többes szám első személyben nemzetstratégiát készül alkotni? A hétköznapokban ez a "mi" általában jobboldalnak, polgári oldalnak, keresztény oldalnak, népi oldalnak, nemzeti oldalnak, konzervatív oldalnak szokta magát nevezni, és úgy tesz, mintha ezek a fogalmak egymás természetes szinonimái lennének. Ez azonban tragikus tévedés. Ezek a fogalmak nemcsak hogy nem egymás szinonimái, de mély és rejtett tektonikai árkok választják el őket egymástól. E hatalmas erejű történetfilozófiai törésvonalakat az alábbiakkal lehetne szemléltetni. Vannak közöttünk számosan, akik úgy vélik, hogy csak a három-négyezer évvel ezelőtti szakrális talapzathoz (őshagyományhoz) való visszatérés jelenthet kiutat mostani mély létválságunkból. Mások úgy gondolják, hogy azért a 800 és 1300 közötti szakrális univerzalitás kereszténysége is lehet alkalmas léttalapzat. És akadnak olyanok is, akik még a felvilágosodás hagyományát is megfelelő kiindulópontnak tartják, sőt ezen belül is kialakultak már szakaszok. (Az őshagyományon belül is megtalálható az a törésvonal ami a középkor Isten-központúsága (Állandó, Örök) és a Nagy Francia Elhomályosulás, a "felvilágosodás" Élet-; Ész-központúsága (Mulandó) között húzódik. Teljesen eltérő "csavarmenetekről" , Utakról van szó. A blog. szerk. megjegyzése.) Márpedig bárhogyan is gondolkodjunk minderről, egyáltalán nem mindegy, hogy lelki, erkölcsi, szellemi értékrendünk melyik hagyományt fogadja el saját általános és egyetemes léte, és egyedi-empirikus élete tartópilléreként. És egy pillanatra se higgyük, hogy ezek csupa elvont kérdések, mert a jelenlegi globális pénzügyi örvénylésekre adott nagyon is gyakorlati operatív válaszok mögött ezek a lemeztektonikai értékválasztások húzódnak meg, bármennyire is tagadni igyekeznek azt az ezeket képviselő neves közbeszélők. A jakobinus, a bolsevik és a jelenleg uralkodó neoliberális "globálnyik" valójában ugyanazt a pusztító (Mulandóság-központú. A szerk.) világerőt testesíti meg, tehát egyáltalán nem mindegy, hogy a "mi" oldalunk képes-e egyáltalán egységes válaszra, és ha igen, azt melyik hagyomány talapzatán állva hozza meg.
A magyar nemzet két legjelentősebb, a hagyományos talapzatához való visszatérésre tett kísérlete tudniillik éppen azért bukott meg, mert 1848-ban a jakobinus, 1956-ban a bolsevik destruktív létkaraktere sajátította ki, és fordította visszájára ezeket a kísérleteket. Az ezt a két kísérletet ma is övező hazugság, amelyet ugyanaz a globális véleményhatalom tart fenn, amely most arra készül, hogy a sorrendben harmadik és történelmileg döntő jelentőségű forradalmunkat a neoliberális "globálnyik" segítségével sajátítsa ki és hamisítsa meg, végzetes lehet a nemzet számára.
E végzet elkerülésének reményében kellene tehát kíméletlen nyíltsággal szembenézni nemzetstratégiai építkezésünk legkényesebb kérdéseivel is.
Bogár László: Nemzetstratégiai tabuk.
A magyar társadalom súlyos és mélyülő válsága újabb veszélyes szakaszába érkezett. Eddig "csak" a globalitás okozta, évtizedek óta tartó "lokális" válság jelentett kihívást, most viszont már a globalitás gigantikus válságörvényléseinek közvetlen hatásai is tovább roncsolják maradék tartalékainkat. Aligha véletlen, hogy a hatás-ellenhatás logikája alapján számos műhelyben kezdődtek el olyan nemzetstratégia felépítésére irányuló munkálkodások, amelyek megpróbálják legalább értelmezni a kialakulóban lévő helyzetet. Az alábbiakban arra tennék kísérletet, hogy ráirányítsam a figyelmet néhány olyan kérdésre, amelyek a nemzetstratégia kidolgozásában módfelett kényes összefüggésekre irányítják rá a figyelmet. Azokról a kimondatlan kérdésekről, kételyekről, dilemmákról szeretnék szólni, amelyeknek tisztázatlanul maradása eleve kudarcra ítélheti szépreményű próbálkozásainkat. Mielőtt tehát elhamarkodottan azt hinnénk, készen állunk arra, hogy az igazat és csakis az igazat fogalmazzuk meg készülő nemzetstratégiáinkban, töprengjünk el kicsit néhány dolgon.
