Többféle megközelítési mód és szimbolizmus is rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy a tradicionalitás és a modernitás közötti különbséget, helyesebben ellentétet megfogalmazzuk. Mindenekelőtt — az iménti gondolatmenetet folytatva — míg a tradicionalitás világára saját princípiumai az egység pecsétjét ütötték rá, addig a modern világra saját princípiumai az egyformaság pecsétjét ütik. Az egységet éppen az különbözteti meg az egyformaságtól, hogy a sokféleségben valósul meg, vagyis a sokfélét fűzi össze: nemcsak megtűri, de meg is követeli a sokféleséget. Márpedig a tradicionális világ mind kulturális, mind vallási, mind pedig doktrinális értelemben hihetetlenül sokszínű volt, és gyakran egymás tőszomszédságában élő népeket is áthidalhatatlan kulturális távolság választott el egymástól. Ennek ellenére — vagy bizonyos értelemben éppen ezért — azok az esszenciális formáló princípiumok, amelyek az adott körülmények között a legkülönfélébb alkalmazásokat eredményezték, azonosak voltak. A modern kort ellenben az egység már csak azért sem jellemezhetné, mert fokozatosan felszámolja - és jórészt már fel is számolta — annak egyik elvitathatatlan feltételét, a sokféleséget: ma az ember bárhová tekintsen, mindenütt ugyanazt látja, és a még meglévő különbségek kizárólag a még teljesen fel nem számolt múlt javára írhatók. Azok a princípiumok ugyanis, amelyek mellett a modern világ elkötelezte magát, csak úgy tudják többé-kevésbé koherens egésszé tenni a világot, ha egyúttal a külső formákat is egyazon mintára szabják, és fizikailag is összekapcsolják azokat a területeket, amelyek eredetileg nem álltak kapcsolatban egymással. A modern globalizmus ilyen módon nem az »egyetemesség« jegyében áll, mint a tradicionális világ egysége, hanem az "általánosság” jegyében, amely pusztán rosszul sikerült utánzata az előbbinek. Az egyetemes ugyanis, mivel nincs kötve mennyiségi feltételekhez, par excellence minőségi természetű; egyesítésre, vagyis a különálló részek materiális összekapcsolására pedig csak ott van szükség, ahol hiányzik a principiális egység. S ez mutatja azt, hogy a modernitás princípiumai nem egyenrangúak a tradicionalitás princípiumaival, hiszen a felszíni formavilághoz kötődnek.
Azonban a modernitás princípiumainak ható- és működőképességével kapcsolatban van egy másik alapvető probléma is, amiről nem szabad megfeledkezni, s ami nemcsak e princípiumok fenomenális »belegyökerezettségét« mutatja, hanem a normalitással szembenálló voltukat is. Amikor a modernitás koherens voltáról beszéltünk, akkor ez valójában egy meglehetősen töredékes koherencia. Szükségképpen az, mert a modern princípiumok által megvalósuló tökéletes koherencia valójában a modern világ totális összeomlásához vezetne. Valójában a modern világ kénytelen néhány jellegzetesen premodern princípiumot is alkalmazni — természetesen jelentősen "legyengített” állapotukban -, máskülönben már működésképtelenné vált volna, sőt — René Guénon szavaival élve — »minden valószínűség szerint már régen nyomorultul el kellett volna enyésznie”. A modern princípiumok jelentékeny része ugyanis, mivel önmagukban egy destrukció kifejezői, konzekvensen alkalmazva önmagukat is destruálják. És elegendő itt a modernizmusnak csupán egyetlen jellegzetes vonását említeni, nevezetesen számtalan területen megnyilatkozó általános relativizmusát, amely szükségképpen - ám a modernizmus szándékával szöges ellentétben - saját magát is relativizálja.
