- Mi az, ami mégis elviselhetővé teszi a világot Ön számára?
- Egyáltalán nem elviselhetetlen számomra ez a világ; ellenkezőleg: roppant izgalmas, érdekes. Szeretem figyelni azt, ami körülöttem zajlik, és nem csak figyelni, hanem értelmezni is. Igaz, hogy az utóbbi időben a médiával való kapcsolatomat erősen visszafogtam, de úgy vettem észre, hogy minél kevesebb információhoz jut az ember, annál jobban érti a körülötte zajló világot. Az információk legtöbbször eltakarják az ember elől a valóságot. Amikor például híreket mondanak a rádióban, felháborítónak tartom, hogy miután elhangzott egy hír, utána nincs egy néhány perces szünet, hogy az ember elgondolkozhasson annak jelentőségén, amit hallott. Az információdömping az emberek elbutításának egyik legfőbb eszköze.
Másrészt pedig ha az ember mikrovilága harmonikus, akkor a makrovilág diszharmóniája nem tud a közelébe férkőzni. A gondviselés kiváló emberekkel, könyvekkel, eszmékkel ajándékozott meg. Hogy a világ olyan, amilyen? Hát Istenem, ez a dolgok rendje. Krisztus azt mondta: nem tudja, hogy amikor újra eljön, talál-e még hitet a földön (vö. Lk 18,8). Egy szörnyű világ közepette is lehet nemes és szép életet élni. Az ember csupán azért felelős, ami fölött hatalma van; ami fölött nincs hatalma, azt csak látni és érteni tudja. Érdektelen, hogy valaki optimista vagy pesszimista, ha a világról van szó. Az a fontos, hogy helyesen lássa és értékelje a folyamatokat; hogy helyesen lásson és értékeljen - de lehetőleg minél magasabb perspektívából.
- Tanulmánykötetének utolsó, tizedik írása "Ars poetica divina" címmel 1991-ben született. Mi történt azóta? Az ott leírtak néhány szóban való felvázolása mellett elmondaná, hogy mennyiben sikerül mindazt a gyakorlatba átültetni?
- Amit e tanulmányomban leírtam, az egy elvi vázlat arról, hogy Isten hogyan látja a világot. Úgy gondolom ugyanis, hogy elsődleges fontossága nem annak van, hogy az ember hogyan látja a világot, hanem annak, hogy Isten hogyan látja. Isten világszemléletét próbáltam megfogalmazni ott. Az a pont, amit ebben az írásomban sikerül elérnem, számomra intellektuálisan túlhaladhatatlannak bizonyult. Amit utána írtam, az sok szempontból érdekesebb lehet, de lényegesebb semmiképpen sem. Az intellektualitásnak a maga síkján is megvannak a határai, magasabb síkokhoz pedig hozzá sem férhet. Amit az "Ars poetica diviná" -ban elvi síkon megfogalmaztam, azt A hazatérés útjelzőiben jóval gyakorlatiasabb módon igyekeztem megközelíteni. Az előbbi a spirituális orientáció princípiumait, az utóbbi a spiritualitás gyakorlatát tartalmazza.
- Mondana néhány szót az Ön által ez idáig megismert spirituális utak nehézségeiről?
- Valójában azt lehet mondani, hogy mindenféle igazán magasra vezető spirituális út szinte alig járható. Ez éppúgy igaz a különféle távol-keleti ösvényekre, mint a jézusi útra. Ezek mind szűk ösvények; kevesen találnak rájuk, és akik rájuk is találnak, azok közül is csak egy "maroknyi nyáj" számára járhatók, s akik számára járhatók, azok közül is csak nagyon kevesen érnek célba. Minden egyes út mindig megtalálja azt az egy-két embert, aki azon sikerrel tud előrehaladni. Vannak ugyan könnyebb meg nehezebb utak, de alapvetően mindegyik nehéz. Azok a képességek, amelyek oly hasznosak az élet legkülönfélébb területein, e területen szinte hasznavehetetlenek. Például az az akarat, amely nem ismer lehetetlent a külső világ dolgaiban, erőtlenül áll a spiritualitás követelményei előtt. Mint ahogy László András mondja, az akaratot mozgató háttérakarat aktiválása hiányzik. Olyan a spiritualitás területe, mint egy jégpálya: aki a földön szilárdan meg tudja vetni a lábát, és oda megy, ahova akar, az a jégre lépve hirtelen esetlenné válik. Az embernek önmagát a legnehezebb alakítania. Teljesen más jellegű erők szükségesek az önátalakításhoz, mint bármi egyéb külső dolognak a formálásához, legyen az egy vasdarab vagy egy szöveg.
- Ezek alapján felállítható egy olyan állapotváltozás-sorozat, amely szerint intellektus révén tájékozódik az ember, gondolataival gondolkozik, és azután spirituálisan mindezt megvalósítja?
- Igen, mindenképpen. A kritikai intellektus bizonyos fokára a mai világban mindenkinek szüksége van, hiszen ma szinte mindenünnen hamis próféták kínálják álszellemi portékájukat a gyanútlanoknak. Aki nem rendelkezik magas szintű kritikai intellektussal, az óhatatlanul áldozatául esik a legelső csalónak, akibe belebotlik. Mindazonáltal egyáltalán nem kívánom az intellektust abszolutizálni: a magas szintű értelemre nem azért van szükség, mert az integráns módon hozzátartozik a szellemi felemelkedéshez, hanem azért, mert ennek a felemelkedésnek a feltételeit teremti meg. A "szent tudatlanság" persze egyáltalán nem azonos a butasággal. Mert a szentség ugyan nem értelem kérdése, de buta szent nincsen.
