Buji Ferenc
Az alászállás – fejezetből részlet.
(in.: Buji Ferenc: Az elfelejtett evangélium. Kairosz Kiadó. 2006.)
(…)
„Tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők következnek: az emberek ugyanis magukat fogják szeretni, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, engesztelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők és felfuvalkodottak; inkább az élvezetet keresik majd, mint az Istent; a vallásosságnak a látszatát megtartják, de lényegét megtagadják” (2Tim 3,1-5).
A mai ember nem egészen érti, hogy mi köze lenne ezeknek a „tulajdonságoknak” a haladás kérdéséhez. Valóban, a régi ember számára a haladás és a hanyatlás kérdése nem technikai vívmányokon, a jólét fokán vagy a tudományok fejlettségén múlott – hanem azon, hogy mennyire voltak összhangban az isteni törvényekkel. Ahogy a régi embernek eszébe nem jutott volna, hogy a haladás és hanyatlás kérdését szekere vagy ekéje fejlettségi fokán mérje, éppúgy a mai embernek – legyen az keresztény vagy nem keresztény – eszébe sem jut, hogy ne a szédítő tudományos és technikai fejlődésből és a pénzen elérhető javak, élvezetek és szórakozások gazdagságából kiindulva ítéljen e kérdésről. Ebből is látszik, hogy amit vizsgálni érdemes, az nem az, hogy történeti léptékkel mérve haladás vagy hanyatlás figyelhető-e meg, hiszen nyilvánvaló, hogy míg az isteni törvényekkel való összhang tekintetében fokozatos hátralépésnek, addig a tudományos-technikai-jóléti vívmányok tekintetében fokozatos előrelépésnek lehetünk szemtanúi; amit érdemes vizsgálni, hogy az a két homlokegyenest ellentétes szempontrendszer és értékrend, amellyel a régi és a mai ember közeledik a haladás és hanyatlás kérdéséhez, milyen módon viszonyul egymáshoz. Ugyanis éppen a szempontrendszerekben megfigyelhető változás lesz az, ami a haladás és hanyatlás kérdésére meg fogja adni a végső választ. És tulajdonképpen egyáltalán nem szükséges kereszténynek lenni ahhoz, hogy bárki belássa: az ember erkölcsiségének vagy istenközelségének kérdése sokkal lényegesebb, mint közlekedőeszközeinek komfortfokozata, a televízióján fogható csatornák száma, avagy a holdutazás ténye. Nem nehéz észrevenni, hogy ami a modern szempont számára elsőrendű, azok maguk a dolgok, illetve a dolgok birtoklása, míg ami a tradicionális szempont számára lényeges, az maga az ember; nem nehéz észrevenni, hogy míg modern szempontból szinte csak a durván materiális értékek számítanak, tradicionális szempontból a morális-spirituális értékek bírnak igazi jelentőséggel. S végül nem nehéz belátni, hogy míg a modern szempontokat követő mai embert azok az időleges javak igézik meg, amelyeket a rozsda megemészthet, a molyok felfalhatnak, a betörők pedig ellophatnak, s amelyek jelentőségükben sosem mutatnak túl a halálon, addig a tradicionális szempontokat figyelembe vevő „régi ember” az örök javakon tartotta a szemét (vö. Mt 6, 19-20).
A technikának az érték fogalmához a leghalványabb köze sincsen. „Ha a százszemélyes lökhajtásos repülőgépet szellemileg valörizáljuk – mondja Hamvas Béla -, be kell látnunk, hogy nem ér többet, mint a ringlispír. Inkább kevesebbet.” A technika merő instrumentalitás mindennemű egzisztencialitás nélkül. Attól még senki nem lett több a maga emberi mivoltában, hogy egyre magasabbszintű technikai arzenállal vette körül magát, hogy a technika metafizikai súlyáról ne is beszéljünk. Egyetlen jó szó többet nyom a latba, mint egy marsszonda – ami egyébként sem akar mást, mint az élet nyomait megtalálva bebizonyítani: az élet természetes módon is kialakulhat az élettelen anyagból, mindenféle természetfölötti beavatkozás nélkül. Mert „ami az emberek szemében nagy érték, az az Isten előtt megvetést érdemel.” (Lk 16-15).
Ha mindebből valaki arra következtetne, hogy ezek szerint a technika az érték – az emberi és isteni érték – szempontjából semleges, az még mindig alaposan túlértékeli a technikát. Vaknak kell lennie annak, aki nem látja, hogy a tudomány (tudás) és a technika (hatalom) a modern világ bábeli tornya, az a két eszköz, amellyel a modern ember egyre inkább kiszorítja a világból a vallást, egyre messzebbre száműzi Istent (hogy nietzsche-i fordulattal éljünk). Érdemes megfigyelni, hogy a tudományos és technikai teljesítményeket az emberek szinte mindig magukénak érzik: „Mire nem képes az ember!” – mondják büszkén akkor is, ha az adott technikai produkció megvalósulása érdekében egyetlen szalmaszálat sem tettek keresztbe. Ez a kollektív büszkeség azonban mindig hiányzik, ha egy-egy szent „teljesítményéről” van szó. A technika azonban nem csak azért nem neutrális, mert Istenről tereli el a figyelmet, hanem azért is, mert magát az embert is félrelöki: „Az animizmus átlelkesítette a dolgokat, az indusztrializmus eldologiasítja a lelkeket” (Theodor W. Adorno).
De csupán azért tehet meg mindent az emberi világ dehumanizálása érdekében, mert az alapjául szolgáló természettudomány elvi síkon már megtette mindezt akkor, amikor a természetet dehumanizálta, vagyis megfosztotta kvalitatív sajátosságaitól, hogy aztán egy mennyiségi, absztrakt, matematikai koncepciókkal megragadható, színtelen-szagtalan matériává változtathassa. Az ember nagyon nagy mértékben éppen a technika révén betonozza be magát az immanenciába. Kialakítva önmaga körül a gépek világát, a „technoszférát”, szinte mindenütt már csak önmaga nyomával találkozik, s ami előtt leborul, aminek csodálattal adózik, az már nem Isten s nem az, ami isteni, hanem önmaga technikai produktumai: önmaga világ fölötti hatalmának megnyilvánulásai. A Tudományban és a Technikában az ember önmagát dicsőíti és csodálja: önmaga tudását és önmaga hatalmát.
A haladás közeledés Istenhez, a hanyatlás pedig távolodás tőle: olyan alapelv ez, amelyből a keresztény ember jottányit sem engedhet. Abban a pillanatban, amikor magáévá teszi a modern értékrendet, egy olyan értékrendet tesz magáévá, amely homlokegyenest ellentétes az evangélium értékrendjével, mert a perifériára szorítja azokat a morális-spirituális értékeket, amelyek a tradicionális világban, s így az evangéliumi felfogásban is a középpontban állnak. S egy érték föladása, mint Czakó Gábor mondja, mindig valami hitványabb benyomulásának készít helyet.
